Kezdőoldal│ Rólunk│ A hajóról│ Útvonal│ Rövid hírek│ Képes útibeszámoló│ Vitorlázz velünk!│ Hasznos infók│

Esőerdei nagyhátizsákos, öszvéres túra, és a Pico Duarte (3078 m) csúcs megmászása, 2010. október 04-08.

október 04. hétfő, Luperon - Imbert - Santiago - La Vega - Jarabacoa - La Cienaga

Nagyon akartuk ezt a túrát, ezért 140 km-t utaztunk átszállásokkal Hispaniola közepébe a szokásos napsütésben és izzasztó hőségben. Vállaltuk, hogy az időjárás-előrejelzésnek megfelelően a túránkat elmossa az eső. De "kockázat nélkül nincs győzelem". Károlyék két hét múlva várnak bennünket Purto Ricón, szóval vagy most, vagy soha.

Délben érkeztünk Jarabacoába, a hegyek lábánál fekvő 50 ezres kisvárosba. A buszpályaudvaron azonnal taxisok tömege vett bennünket körül. Bemenekültünk a váróterembe, ahová az egyik buszos alkalmazott követett. Angolul szólt hozzánk, bemutatkozott, ő Hugo, többek között túraszervező.

A Nemzeti Parkba, ahol kitaposott túraösvények vezetnek és a karibi térség legmagasabb csúcsa, a Pico Duarte áll, sajnos csak túravezetővel engednek be, és mivel ebben az országban az öszvér, ló, szamár használata mindenütt természetesebb a hegyi terepen, mint a nagyhátizsákos gyaloglás, ezért teherhordó állat nélkül se léphetünk be a park területére. Legalábbis nekünk ezt mondták.

Elmondtuk Hugónak, hogy 3 napban tervezzük a túrát. Első nap fel egy menedékházig, másnap megmászni a csúcsot és vissza a házhoz, harmadik nap lejönni a háztól. Készített egy gyors kalkulációt, ami a következőképpen nézett ki: belépő 3unknak + 3 napra vezető + 3 napra két öszvér (ragaszkodott a kettőhöz, mi is ennyiről olvastunk az internetes élménybeszámolókban) + oda-vissza utazás La Cienagába a park bejáratához + a túraszervező díja = 6000 peso, azaz 36e Ft. És nekünk kell megvennünk a vezetőnek a kaját, főznünk kell neki tésztát vagy rizst hússal, babbal, szendvicset kell adnunk neki szalámival, sajttal. Ez jóval kevesebb volt, mint amiről a beszámolók szóltak, de azért érdeklődtünk egy hivatalos szervezőirodában is, ahol jóval magasabb összeget kértek mindezért.

Kaptunk három órát. Kicsit fellélegeztünk, bevásároltunk, néztük a városka felé magasodó hegyeket a bolttal szemközti parkból, ebédeltünk, miközben a felhők keveregtek-kavarogtak felettünk, és a végén eleredt az eső.

Ahogy azt előre megjósoltam Dénesnek, amikor újra találkoztunk Hugóval, már 7000 pesó volt az új ár, és már csak egy öszvérrel... (Megj.: végül mégis 6000 pesót fizetünk majd.) Hezitáltunk, miközben szakadt az eső. De mivel semmi váratlan nem történt, az esőről már a hajón is tudtuk, hogy lesz, az árat is tudtuk a beszámolókból, az arabos átverésre is fel voltunk készülve, ezért beültünk a pickup taxiba Hugóval és magával hozott, kigyúrt társával együtt. Pontosabban a fiúk mind a pickup fedetlen rakodóterületére, én a zsákokkal bentre, és elindultunk a földcsuszamlásoktól tönkretett úton. Chayote-, banán- és cukornádültetvények mellett tekergőztünk a szemerkélőre váltó esőben egyre magasabbra. Már rég földutakon jártunk, amikor mind beültek mellém, mert kint szakadni kezdett újra. Egy óra múlva pár viskóból álló településszerűségbe értünk, ahol megismerkedtünk a vezetőnkkel, Juliannal. Utólag találgatva, Hugo kigyúrt társa valószínűleg Hugó tanúja lehetett a Juliannal kötött egyezség, és az anyagiak lebonyolításánál.

További tíz perc autózás alámosott földutakon, patakmedrekben, és a park bejáratánál voltunk az esőerdőben, ahol stílusosan szakadt az eső. Nagy mázlink volt, mert a látogatóközpontnak volt egy hatalmas fedett terasza, ahol sátrat verhettünk. A sátrunknak egy órát se adtunk, hogy szárazon marad, így nagy volt az örömünk a terasz láttán. Hugo, a szervezőnk:

A fiúk mögötti különálló épületben lakott a park gondnoka, egy kedves öreg bácsi, nála kellett megvenni a belépőket. Hugo megígérte, hogy másnap reggel 7-re jön értünk Julian, a vezetőnk, és péntek reggel 8-ra egy taxi, ami levisz Jarabacoába. Reméltük, hogy minden úgy lesz, ahogy megállapodtunk, ha már ennyi pénzt ki kellett adnunk ezért a kalandért.

Az eső miatt nem kívánkoztunk ki a terasz alól. Volt wc, mosdó. Fürödtünk, sátrat vertünk, Dénes szédülésig fújta a matracainkat. Ettünk, agyonütöttünk néhány csótányt, amik az asztal tetején tivornyáztak a morzsákból. Sose látott világító bogarak után szaladgáltunk a teraszon, és a sötéttel aludni mentünk. Egy vonyító kutya, a szakadó eső, és a hídnál futó sebes patak hangja sem volt olyan zavaró, mint a két szétcsúszó gumimatrac, amin hárman osztoztunk. A sátor méretei alapján három matracot vett Dénes, de különös módon csak kettő fért be... Dénessel felváltva aludtunk középen a lyukban. Kellemes hűvös éjszaka volt, jó lenne ilyen a hajón is, legalább éjszakánként.

október 05. kedd, La Cienaga - La Comparticion (18 km, 1600 m szintemelkedés)

Valamikor éjjel elállt az eső. Biztató jelnek vettük, talán mégis lesz valami a túrából. Amikor hatkor felkeltünk, még sötét volt. Egyetlen fejlámpánk fénye a mosdó, a sátor és az asztal között imbolygott. Hétkor megjelent a vezetőnk egy öszvér hátán. Azonnal rá akart beszélni még egy öszvérre. Rövidre zárta Dénes a témát azzal, hogy 'no peso'. Nem tetszett Juliannak, de nem hozta többé szóba az öszvér témát.

Amikor meglátta pár perc múlva hátunkon a zsákokat, csak csóválta a fejét, és mondta spanyolul, hogy adjunk az öszvéren lógó táskába súlyokat. Nem beszélünk spanyolul, de a nézéséből, a mutogatásából megértettük mit akar. A kaják egy része, a víz, a sátor és az esőruhák felkerültek az öszvérre Juliannal együtt. Dénes ragaszkodott hozzá, hogy Álmi minél többet sétáljon. Így Pöttömke velünk együtt toporgott a hídon, amikor Julian elmutogatta, hogy induljunk.

Az útvonalat bemutató tábla:

Ma Cienagától La Comparticiónig megyünk, ami 18 km-re van, és több, mint 1600 m szintet kell emelkedni. Az út az első négy km-en alig emelkedik, de egy nehézség azért akad, szárazon tartani a cipőinket, mert az ösvény a sok esőzéstől patakmederré változott.

A cipőink persze nem úszták meg a dagonyászást, voltak helyek, ahol csak úgy lehetett előbbre jutni, ha átgázoltunk a sáron. Sokat emlegettük Zsombort és az idei Beac Maxit (110 km-es teljesítménytúra), amit elmosott az eső. Az úton elhagyott cipőtalpak hevertek, csak reméltük, hogy a mieink nem így végzik.

Az ösvényünkről leágazik egy másik ösvény, ami a fenti házakhoz vezet. Korábban találkoztunk egy öreg bácsival, aki öszvérháton vitte, gondoljuk, hogy innen, az unokáját a lenti pici faluba iskolába. Őket követte nem sokkal egy anyuka strandpapucsban a lányával. A fényképezőgép, bánom már nagyon, ekkor valamelyik hátizsákban utazott.

Álmi az első dagonyászás után felült Julian elé az öszvér hátára, és a következő négy km-es, meredeken emelkedő szakaszt is ott töltötte.

Álmi egyedül öszvéregel:

Így természetesen sokkal kényelmesebb neki. Dicséri az állatot, hogy milyen okos, kikerüli a bukkanós helyeket, faágakat, köveket. Néha megáll füvet rágcsálni. Álmi kicsit hagyja, aztán, ahogy Juliantól látta, meghúzza a kantárt, és az öszvér engedelmesen továbbsétál.

Ez a hegység nem vulkánikus eredetű, hanem üledékes és metamorf kőzetekből áll. Kilométereket cammogunk mi is meg az öszvér is egy homokkővályúban:

Már több mint a fele utat megtettük (La Lagunánál járunk), amikor megálltunk szendvicsezni, és egy kis vízfolyásból vizet hozott fel Dénes. Szendvicseket gyártottam, csokis kekszeket, banánt osztottam szét. Próbáltunk Juliannal beszélgetni. Szavakkal nem sikerült, de mutogatva se nagyon. Úgy néztünk ki, mintha Activity játékot játszanánk (találd ki, mire gondolok), vicces volt. Többszöri nekifutásra megértettük, hogy ma nem megyünk megmászni a Pico Duarte-t, csak holnap. Mi is így terveztük, így csak bólintottunk. 1600 m szintemelkedés után még 600 m-t fel és aztán 600 m-t le, ezt nem akartuk. Ezért fizettünk 3 napot. Ilyen bonyolult válasszal meg se próbálkoztunk. Beletört volna a bicskánk, amire egyébként Julian szemet vetett.

Fauna és flóra (rhododendron és begónia):

Az út egyre meredekebbé vált, Dénesnek egy rossz lépés után begörcsölt a combja. A másik lábára terhelt, de még így is én voltam a lassabb. A táj fokozatosan átalakult. A trópusi növényzet után ritkás fenyvesben araszoltunk egyre feljebb, mintha csak egy alpesi túrán lennénk. Hogy mégsem ott voltunk, arról a növények azonnal meggyőztek. Ilyen epifiton (fán lakó növény) Európa erdeiben nincsen:

3.5 km alatt 700 m szintet emelkedtünk, és újra megálltunk pihenni 2650 m magasan.

Itt is volt egy vízszerző hely, ahol amíg töltöttük a vizes palackokat, újra beszélgetni próbáltunk Juliannal. Állítólag, ha jól értettük, akkor már voltak magyarok, akiket ő vezetett. Aztán a kulacsára mutatott, hogy ezt egy ameriakitól kapta ajándékba. És mi mit adunk neki, kérdezte, majd elmutogatta, amikor látta, hogy nem értjük. Őszintén szólva meg se fordult a fejünkben, hogy a napi 7e Ft-on plusz a kaján kívül bármi mást is adnunk kéne. Sose megyünk a hegyekbe szóróajándékokkal, mint ahogy valószínűleg ő se. Valahogy elmutogattuk, hogy nincs szuvenír.

Az ajándékozós téma után nagy nehezen megértettük újabb mondandóját, miszerint holnap megmásszuk a csúcsot és már indulunk is vissza La Cienagaba. Ettől mindkettőnknek leesett az álla. Angol, spanyol és magyar szavak repkedtek a levegőben, magyar is, mert nem tudott angolul, így mindegy volt, hogy milyen nyelven beszélünk.

Hugónak 3 napot fizettünk ki Julianért és az öszvérért, természetesen három napban is fogjuk megcsinálni az utat. Pár szavas spanyol nyelvtudásunkkal egyelőre nem sikerült kiderítenünk, hogy Hugo vágott át minket, vagy Julian egyszerűen le akar faragni egy napot, mert neki így a kényelmes. Mindenesetre árnyék borult a kellemesen induló túránk és a vezetővel való kapcsolatunk fölé. Dénessel azzal vigasztaltuk egymást, mint oly hosszú időn át az arab világban, hogy ezek a szegény emberek két tömött pénztárcának látnak minket, és csak próbálkoznak, mint a gyerekek, hátha megtörünk, és akkor többet kaszálhatnak. Nem kell velük foglalkozni. Így az út utolsó négy km-én igyekeztem a tájra koncentrálni, amibe sajnos lépten-nyomon belesétált Julian nagy pocakos alakja az öszvér hátán.

Ezen az utolsó 4 km-en, bár a végeredményt nézve 200 m szinttel lejjebb kerültünk, de közben mégis rengeteget emelkedtünk a lejtés mellett. Álmos az öszvéren utazott Julian előtt ülve, de a végső lejtős szakaszon lekéredzkedett, mert Julian a lejtés miatt nagyon előrecsúszott a nyeregben, és odaszorította Álmit a nyereg kiemelkedő elejéhez, ami fájt neki. Julian valamit magyarázott, mi meg próbáltuk kitalálni, hogy mit. A tippünk az volt, hogy veszélyes lenne egyedül ülnie a gyereknek, ezért kell neki is fent lennie.

Kellemesen bandukoltunk hármasban az ösvényen. Hamarosan észrevettük a házat, ahol a szállásunk lesz éjszakára. 15 órára értünk fel La Compartitionhoz, 2450 m magasba. Kb. 7.5 órát tartott az út.

A tornácos ház a park dolgozójáé, mi a mellette álló házban állítottuk fel a sátrat, ami mellett fedett tűzrakó helyet találtunk a kinti sütögetéshez.

Álmi azonnal játszótársra talált. A parkőr kutyája:

A füstölgés a konyhából jön. A parkőr épp főzött, amikor megérkeztünk.

A konyha épülete mellett van a férfi- és női mosdó, tiszta angol wc-kkel.

Mi is hamarosan hozzáláttunk a vacsorakészítéshez. Amikor a hajóról eljöttünk, még nem tudtuk, hogy nekünk kell a vezetőnknek is főzni. Ezért hármunknak ezt a kis edényt, egy kanalat, egy poharat és egy bicskát csomagoltam. A parkőr rendes volt velünk, igaz ő is csak a spanyolt beszélte, így nem sokat tudtunk kommunikálni, de segített pl. tüzet rakni. Érdekes, hogy Julian nem segített, helyette a kajáink között kotorászott, és megette a banánokat, majd mutogatta, miket akar még megenni. Mintha Álmi lett volna. Nem tudtam neki elmondani, hogy nem étteremben van. Viszont a mozdulataimmal leállítottam, és csináltam neki két szendvicset. Utána elmutogattam, hogy főzni fogunk. Mindkét edényben a kajánk készül, a parkőr ugyanis kölcsönadta az ő edényét, miután megette, amit főzött. Így két lábasban készült a vacsora.

Főzés közben Julian újra felhozta a holnapi hazamenetelt. Azzal indokolta, hogy nem hoztunk elég kaját. Valóban nem hoztunk elég kaját az ő mértékével mérve, ugyanis ha ő otthon fél nap alatt fal fel egy kiló sajtot és egy kilós rúd szalámit, vagy egy pohár teába fél kiló cukrot tesz, akkor itt bizony éhezik szegény... Elég átlátszó trükk volt a kajára fogni, ebből azonnal tudtuk, hogy Hugónak semmi köze a dologhoz, és ez megnyugtató volt.

Amíg főztünk, ettünk, kint szakadt az eső. Utána elállt. Julian bezzeg nem állt le a témával. Folytatta a régi nótát. Holnap hajnali 3-kor akar velünk a csúcsra menni, utána vissza La Cienagába. Őrült spanyol, mit képzel, miért fizettünk 3 napot...

Dénes elővette zsákjából a hajósoknak összeállított spanyol-angol szógyűjteményét (kb. 100 szót tartalmaz), és három mondattal elintézte Juliant. Letisztázta, hogy Hugo a megbeszélt összeget adta Juliannak és 3 napra. Akkor minden rendben, ezek után nincs miről beszélni. Ha Julian haza akar menni holnap, akkor adja vissza a harmadik napra a pénzt és mehet, örülünk neki, hogy nem látjuk többé a képét. Erre persze Julian tiltakozott. A Nemzeti Parkban az ösvények mentén km-enként táblák jelezik, hogy a vezető nem hagyhatja el a csoportját, felelősséggel tartozik értük és a csomagjaikért... Dénes közölte, hogy ebben az esetben holnap reggel 8-kor indulunk a csúcsra. A nap további része számunkra kellemesen telt, Juliant csak lefekvéskor láttuk újra.

október 06. szerda, La Comparticion - Pico Duarte csúcs - La Comparticion

Már hét előtt felkeltünk, tüzet raktunk nagy nehezen, mert nem volt száraz gyújtósunk a tegnapi eső miatt. Dénes teát főzött, én szendvicseket készítettem, amíg Julian azzal idegesített bennünket, hogy adjuk neki a bicskát, majd hogy Álmit itt kell hagyni, mert az öszvér nem viheti, veszélyes a terep. És még ma lemehetünk La Cienagába...Nem adja fel, úgy látszik az öszvér a tanítómestere. Dénes közölte vele újra, hogy adja ide a pénzt, és már mehet is haza. Á, azt nem lehet. Akkor pedig Álmi jön, és felül az öszvérre, ahol csak lehet.

8-ra kész is voltunk. 600 m szintemelkedés várt ránk a csúcsig az 5 km-es szakaszon. Julian mondta, induljunk, és már készült felszállni az öszvérre. Mutogattam neki, hogy Álmi is felül. Azt nem lehet, utasított vissza. Nem bírtam tovább, betelt a pohár. Először angolul, majd rájöttem, neki teljesen mindegy a nyelv, folytattam magyarul, jól ráordítottam, hogy mi a fenét képzel magáról. Azonnal ültesse fel a gyereket. Öszvérügyileg természetesen nem akartam beleszólni Julian döntéseibe, de belátható volt előttünk jó darabon az út, és az még babakocsival is járható.

Julian csendben várta, hogy Dénes felültesse elé Álmit, de Álmi csak egyedül akart utazni, mert úgy kényelmes. Julian ezt már nem engedte meg, és ebbe nem is akartam beleszólni. Álmi gyalog indult el velünk. De tudtam, hogy amikor a picike meggondolja magát, nem kell újra eljátszani az előző jelenetet Juliannal. Ezek után írnom sem kell, milyen kellemes hangulatban vágtunk neki az előttünk álló útnak.

Sík terepen jártunk épp, állt a víz mindenfelé a tegnap délutáni felhőszakadástól. Egy helyen nem lehetett átjutni száraz lábbal, na itt Álmi se bírta tovább, felült Julian elé.

Ennél a táblánál találkoztunk velük legközelebb:

Ennyit a veszélyes terepről. Álmi elmesélte, hogy miután eltávolodtak tőlünk, Julián leszállt, és Álmi egyedül öszvéregelt...

Innen már csak 1.2 km volt hátra és 100 m szint. Julian szólt, hogy innen nélküle megyünk a csúcsra, ő itt marad az öszvérrel. Ennek nagyon örültünk Dénessel, Álmi kevésbé. De aztán nagyon jót szórakozott felfelé. Találtunk egy sárga szalagot, és már meg is volt a motiváló feladat. Pár méternyit előre mentem, felkötöztem a szalagot egy fára. Álmi feladata az volt, hogy ekkor elinduljon utánam és lekösse a szalagot, átadja nekem, és amíg én újra felkötözöm egy másik fára, ő addig pihenjen. Persze mindig utánam lopakodott, és alig maradt le tőlem, én meg úgy tettem, mintha nem venném észre...

Volt hét éve egy hatalmas erdőtűz a parkban, ezért a sok megszenesedett fenyőfatörzs. Előttünk egy álcsúcs, ez mögött rejtőzik a Pico Duarte (Duarte-csúcs):

Már csak pár lépés, és a csúcson vagyunk. Dénes jól megizzadt:

Itt már lefelé megyünk, közel járunk a menedékházhoz. Álmi nagyon megszerette az öszvért, szeretne egyet a hajóra...

Négy óra alatt megjártuk, délben már újra a háznál voltunk. Gyűjtöttünk gyújtósnak valót, és rengeteg fát egy esti tábortűzhöz. Julian nem segített, ami nem volt baj, csak épp körülöttünk lábatlankodott, és továbbra is hajtogatta, még délután négykor is!, hogy menjünk le (kb. 6 óra le az út). Menthetetlen. Hogy könnyítsünk rajta és magunkon is, egyszerűen nem vettünk róla tudomást, mintha ott sem lenne. Ez segített, elment aludni, aminek aztán éjjel megfizettük az árát.

Végre felfedeztük a ház környékét, bújócskáztunk, élveztük a kellemesen hűvös hegyi levegőt, ami a hajón eltöltött féléves párás hőség után fantasztikusan üdítően hatott.

Estefelé kint tüzet raktunk, énekeltünk, táncoltunk. A parkőrrel csak este találkoztunk, amikor főzni ment a konyhába. Julian kiült mellénk a tűzhöz, és csendben figyelte, ahogy szórakozunk. Csak evéskor nyitotta ki a száját, kérte a bicskát szuvenírnak... Tényleg olyan, mint egy gyerek.

Kitört a limbóláz:

Teát főzünk:

Lefekvés előtt letisztáztuk Juliannal, hogy holnap reggel 7-kor indulunk lefelé. Ő mondta a 7 órát, mi helyeseltünk.

október 07. csütörtök, La Comparticion - La Cienaga, újra a teraszon sátrazunk

Éjfélkor felébreszt bennünket Julian, mert tudni akarja hány óra...

Hajnali 1-kor újra felébreszt bennünket Julian, mert tudni akarja hány óra... Dühösek vagyunk és álmosak.

Hajnali 3-kor újra felébreszt bennünket Julian, mert tudni akarja hány óra... Nagyon dühösek vagyunk és álmosak.

Hajnali 5-kor újra felébreszt bennünket Julian, mert tudni akarja hány óra... Elegünk van belőle, medvék eledeléül kívánjuk.

Sajnos egész Hispaniolán nincsenek medvék, se más, nagy testű ragadozó, így megússza és tovább rugdos bennünket a goromba hangjával: keljünk és induljunk. Mindketten bepöccentünk Dénessel. Elegünk volt ebből az emberből egy életre. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudnánk spanyolul. Vagy legalább a 'menj a pokolba' szerepelne a hajós spanyol-angol szószedetünkben. De az nem ilyen praktikus. Így Dénes csak annyit kiált vissza spanyolul, hogy majd 7-kor indulunk. Persze aludni nem lehet többé, ki-be járkál, döng alatta a fapadló, csapódik az ajtó. Olyan dühös vagyok az elszúrt éjszaka miatt, és mindenért, amit tett, hogy hasmenésem támad. Ilyen még nem volt velem. Igaz ennyire pofátlanul soha senki nem bánt velem.

Felkelünk, teafőzés, szendvicskészítés, összepakolás. Amíg pakoltunk, elaludt a tűz a teavíz fölött, úgy hogy Julian mellette állt végig, melengette a kezét. A legkisebb hajlandóságot se mutatta az elejétől fogva, hogy bármilyen apróságban is segítsen, de a bicskát még ezek után is kérte. Illetve, ha azt nem adjuk, akkor adjunk helyette pénzt. Dénes kedvesen, mint egy buta és nehéz felfogású gyereknek, mert az volt, erről a szintről nem tudott tovább jutni, közölte, hogy már adtunk nagyon sok pénzt. 7-kor elindultunk. Érdekes, hogy most szó nélkül felültette Álmit egyedül az öszvérre.

Az első 4 km volt a legnehezebb szakasz a lefelé útban, mert itt vissza kellett másznunk a menedékháztól a nyeregbe. Álmi és Julian a nyeregben vártak ránk, Álmi kiderült, egy helyen leugrott az öszvérről, mert megijedt, amikor az elkezdett galoppozni. Az elmondása szerint Julian rávágott az öszvér farára, mire az száguldani kezdett, mint még soha Álmi alatt. Ezt Julian is megerősítette. Mázli, hogy fűre esett, és nem kőre, illetve nem gurult le a hegyoldalban. De nem félt újra öszvéregelni, csak most mi nem engedtük vissza.

A következő 3.5 km-en velünk gyalogolt Álmi, Julian előre ment, a pihenőhelyen megvárt, ahol szendvicseztünk, kekszeztünk, Dénes újra lemászott vízért. Julian siettetett bennünket, mert most a felhőkből azt olvasta ki, hogy esni fog (nem jött be a jóslata). Álmival hármasban folytattuk lefelé az utat, olyan 7 km múlva találkoztunk újra Juliannal. A legszuperebb része volt ez a túránknak, csak hármasban, lefelé, nézelődve, pihengetve, nevetgélve. Álmira nagyon büszkék voltunk, jól bírta a gyűrődést.

Iskolából hazatérő gyerekek:

Az utolsó négy km-en, ami már szintben megy szinte, felült Álmi újra az öszvérre, és a park bejáratánál találkoztunk legközelebb, az ismerős teraszon. Egyedül várt minket. Julian miután letette Álmit, kirakta a sátrunkat és a két matracot, és elment, úgy hogy tőlünk el se köszönt. Nem bántuk. Hugo hétfőn még úgy mutatta be, hogy sok vezetője volt már, de mindre panasz volt, ezért nem dolgozik velük többet, Julian viszont szűkszavú, csendes, családos, nem lesz vele gond. Nem lett volna vele gond, ha a rábízott munkát végzi.

A kedves öreg gondnok és fiatal társa üdvözöltek minket, beszélgettünk velük, amennyire szókincsünk engedte, ők mondták, hogy akkor ma itt alszunk, holnap reggel pedig jön értünk a taxi, amiben Hugóval megállapodtunk, és előre kifizettük. Mi bólogattunk.

6.5 óra alatt lesétáltuk a 18 km-t, délután 2-kor már a ház mellett futó jéghideg hegyi patakban fürdőztünk a meleg napsütésben.

És ekkor, mint derült égből a villámcsapás, megjelent Julian valakivel, és közölte, hogy holnap nem jön értünk taxi, de ők levisznek 400 pesóért (2400 Ft) Jarabacoaba... És a svájci bicskát nagyon szeretné ajándékba, de pénz is megteszi. Elhiszi ezt valaki???....................

Mint egy rémálom, olyan ez az ember. A legkellemesebb pillanatainkba gázol. Tönkreteszi a nyaralásunkat.

Dénes nemet mond mindenre, és elindul Álmival a néhány percre fekvő pár házas "faluba" telefonálni. A faluban mindenki tudta kik vagyunk. Nem nehéz 30 embernek tudnia arról, hogy a ritkán látogatott, isten háta mögötti falujukban egyikük munkát kapott a gringóktól.

Az öreg gondnok sajnos nem tudta, hogy nekünk nincs mobilunk. Ő küldött a faluba. Ott derült ki, hogy nincs utcai készülék, de ha felmászunk a mobilunkkal egy kis dombra, akkor lesz térerő, és tudunk telefonálni, ahogy az ittlakók is teszik. Persze feltétel, hogy legyen mobiltelefon.

Mindezt az egyik falubelitől tudta meg Dénes, aki kicsit beszélt angolul. Ez az ember elkísérte őket egy boltszerűségbe, ahol a boltos kölcsönadta a mobilját Dénesnek. Dénes vett bele egy kártyát, és kísérettel felment a dombra Hugónak telefonálni. Hugo felvette. Minden rendben, holnap jön értünk a taxi. Aztán kérte Dénest, hogy adja oda a telefont annak, akié. Az angolul valamennyire tudó vette át, de pár szó után le is járt a kártya. És ekkor jött az újabb fordulat. Tolmácsunk azt mondta, hogy Hugo azt mondta neki spanyolul a telefonba, hogy nem is ismeri Dénest...

? Mi az ördög folyik itt?!

Szerencsénkre a boltban volt egy parkőr, nem beszélt angolul, de Dénes már a bajunkat egész jól tudta spanyolul, így neki is elmondta. A parkőr újabb fordulatot vitt ebbe az egyre bonyolodó történetbe. Ő is tudott rólunk, és Hugo igenis kifizette neki a helyi pickupot, ami itt a gvagva vagy buszféle, hogy holnap reggel levigyen bennünket Jarabacoába. A parkőr jön értünk reggel 7-re, és nyomatékosította, hogy nem kell érte fizetni, mert Hugo kifizette.

A látogatóközpont teraszán Dr. Watson és Sherlock Holmes összedugta a fejét, amíg kis inasuk a ház körül rohangált és bogarakat gyűjtött, gekkókat ijesztgetett, és bekormozta kezét, arcát, a tiszta ruháját. Mi az igazság? Ki hazudik? Miért?

Miért mondta volna Hugo a tolmácsunknak, hogy nem is ismer minket, ha a parkőr szerint kifizette Hugo a lejutásunkat? A falubeli tolmácsunk nagyon gyengén beszélte az angolt, mégis képes volt azonnal kitalálni angolul egy hazugságot? De miért, mi érdeke volt? Vagy a parkőr talán el akar bennünket rabolni, és ő hazudik? Ezt elvetettük. Feltettük, hogy ő mond igazat, akkor Hugo is a mi oldalunkon áll, ekkor a tolmács hazudik, de miért? Julian! Juliant pártolja, a falubelijét. Juliant, aki 400 pesóért levinne minket... Megoldottnak vettük a rejtélyt, és gyorsan siettünk megkóstolni a lépesmézet, amit a kedves öreg gondnok épp akkor gyűjtött be, és hozta nekünk kóstolóba.

Utána sátrat vertünk, majd mentünk tüzet rakni. A bácsi is jött, és amikor látta, hogy Dénes vékony ágakat keres, megrázta a fejét, és mutatott egy nagyon jópofa dolgot. Nem kell gyújtós ebben az erdőben, hogy pillanatok alatt tüzet rakj. Egy vastag, gyantától illatozó fenyőágat széthasított, és egyszerűen öngyújtónkkal meggyújtotta. Az úgy, ahogy volt, nedvesen, égett, mint egy fáklya.

Ez hát a titok, amire nem jöttünk rá fent a menedékházban. Ott épp egy ilyen nedves, ragacsos fadarab hevert a sok tüzelőnek való mellett a konyhában. Nem értettük, miért nem volt soha gyújtósnak való vékony szárazfa. Mert volt jobb! Julian bezzeg csak állt mellettünk bambán, mint az öszvére az erdei fa mellett, amikor reggelente tüzet próbáltunk csiholni... Ez a bácsika pedig önzetlenül segít...

október 08. péntek, La Cienaga - Jarabacoa - La Vega - Santiago - Imbert - Luperon

6.30-kor már dudált a parkőr, szerencsére majdnem készen voltunk. Beültünk a pickupba, mi voltunk az első utasok, aztán sorra vette fel az iskolásokat és a Jarabacoába igyekvő felnőtteket. Tényleg nem kért pénzt. Hugóval nem találkoztunk, és 8-kor már egy minifurgonban utaztunk La Vega felé. Tömötten, mint mindig.

Délre a hajón voltunk. Mindent rendben találtunk. Álmi, amíg a sült csirke mellé köretet készítettem, rajzolt egy emléket a túránkról: