2011. aug. 09. - 10.

Kolumbia, Cartagena

 

Három fantasztikus napot töltöttünk abban a városban, amelynek óvárosát Gabriel García Márquez helyszínül választotta a Szerelem a kolera idején c. regényéhez (van itt egy villája az írónak, megértem). A regény filmváltozatát is itt forgatták. UNESCO világörökség az óváros, épületei szépen felújítva, utcáin az élet olyan, amihez már a Domin. Köztársaságban hozzászoktunk. Nyüzsgõ, barátságos, közvetlen és színes, de nagyon. A házak, a ruhák az embereken, a millió virág és a gyümölcsös standok az utcákon.

Új arcokban gyönyörködünk, mivel most látunk elõször kolumbiai indiánokat. Indián õseik arcvonásait hordozó férfiak és nõk jönnek-mennek körülöttünk. Fotózni szeretném õket diszkréten, de elfordítják a fejüket, van aki hevesen tiltakozik :(((((( A latinók vagy a fekete bõrüek nem ilyen szégyenlõsek :)))

Az igazi Kolumbiából valójában nem látunk sokat (vissza kell majd jönni ide, de hosszú idõre), mert ez a külsõre nagyon spanyolos óváros önmagában nem meghatározó. Nem jártunk a hegyek között, ahol a kokacserjéket termesztik, nem láttunk drogbárókat, gerillaharcosokat (nem hiányoztak), de jó volt bekukkantani a nyitott ajtók mellett szappanoperákat nézõ egyszerû emberek életébe. Rendõri felügyelet van kb. éjfélig az utcákon, talán ezért se aggódtunk a közbiztonság miatt. Késõ estig az utcákat jártuk, egy gyümölcsbár lett a törzshelyünk, ebédre pedig mindig az utcai árusoktól vettünk valami ismert finomat vagy ismeretlen finomat. Reszelt sajtos gyümölcstálaink fagyival:

Egyik vacsoránk sül itt. Nem egy különlegesség a magyar embernek, de mi imádjuk otthon is, itt is:

Viszont amit a kolbászok mellé vettünk, az már kis különlegesség nekünk. Egyszerû étel, kukoricalisztbõl és túrószerû sajtból gyúrják itt helyben ezeket a sós lepényeket (boltokban is lehet kapni a hûtõpultban elõre elkészítve sajtos vagy anélküli változatban). Mi magyarok búzalisztet használunk mindenhez, Kolumbiában kukoricalisztet.

Cartagena óvárosa nagyon hasonló a Dominikai Köztársaság fõvárosának, Santo Domingo-nak az óvárosához. Szerencsére még a gyümölcsárusok is ott vannak minden utcában.

Cartagena-ban nem kóstoltuk meg a népszerû utcai italt, a raspado-t, amit jégkásából készítenek és gyümölcssziruppal öntenek le, de késõbb Panama City-ben kipróbáltuk és többször is vettünk. A raspado helyett kipróbáltuk a helyiek kedvelt üdítõitalait. Pontosan annyiba kerülnek, mint a coca-cola, vagy a pepsi, de pontosan. Cola Roman és Postobon néven futnak. Olyanok ízre, mintha a szörpadagoló elromlott volna, és túl sok szörpöt eresztett volna (ez még nem is lenne olyan rossz) az agyonklórozott szódába. Na ettõl nagyon durva, mi nem bírtuk meginni. Mindenki ezt veszi, hogy lehet ezt meginni, igaz a kólára is sokan mondják ezt :) A pékségekben a péksütik mellé is ezt isszák. A péksüteményeik viszont eltalálták ízlésvilágunkat, még finomítottak is rajta. Mangóval, guavával, ananásszal töltik meg õket, és tesznek bele helyi enyhén sós sajtot, amivel egyesek szerint az ananász erõsen savas fogszuvasító hatását kompenzálják, szerintem egyszerûen csak rájöttek milyen jó így együtt a két íz. Bespejzoltunk belõlük a következõ vitorlás menetre a San Blas-szigetekig (kuna indiánok, Panama, következõ megállónk).

Gyönyörû avokádók:

Karambolát életünkben elõször Guadeloupon ettünk, egy fáról szedtük, ami tele volt érett gyümölcsökkel. Na de nem ennyivel... Nagyon-nagyon finom.

Ugyanitt Guadeloupe-on megkóstoltuk az aszalt karambolát is, amit egy helyitõl kaptunk egyik stoppolásunkkor, na az is isteni. Esõerdõs túrára mentünk épp, nem ettünk mást, csak ezt. Tökéletes energiabomba.

Guava és passion fruit (most nem jut eszembe a neve spanyolul):

Utasokra várnak a "motokoncsók" (motortaxik):

A Domin. Köztársaságban bátran kipróbáltuk. Nekem egy jó idõre elment tõlük a kedvem. Abban a forgalmi káoszban, ami ott van, nekem úgy tûnt, mintha az életünkért küzdöttünk volna egy motoros üldözésben. Szívesen motoroznék, de nem így. Persze tudom, ez is csak szokás kérdése. Mint a vitorlázás igazi szélben és hullámokban :)))

Kipróbáltuk az utcai "telefonközpontokat". Minden utcában, téren van belõle egy, megmutatjuk, milyen számot akarunk hívni, kapunk egy mobilt, és olcsó percdíjért telefonálhatunk.

A kolumbiai kalap meg a foci egy kalap alatt:

Nagyon szeretjük a kopogtatókat, míg Franciaországban éltünk, gyûjtöttük õket, na nem szedtük le õket, csak fotóztuk. Igazi meglepetés volt, hogy itt is van, az meg, hogy minden utcában több kapun is van, és milyen szépen megmunkált és nagy méretû kopogtatók, na ettõl még kedvesebb lett Cartagena.

A tunerhez kellett szerelõt keresnünk. A VHF rádión bemondtuk, azonnal megadták a hajósok az infót, egy német szerelõ telefonszámát. Ellátogattunk a mûhelyébe, sok érdekeset mesélt az életérõl. Magánvállalkozóként csõdbe ment, nem tudta fizetni a tartozását, elmenekült Afrikába, ott tengõdött Kongóban éveket, majd valahogy újra hazakerült, aztán megint ráhúzták a vizes lepedõt, ekkor került Kolumbiába. 16 éve él itt, van egy felesége, és közösen vezetik a mûhelyt, ahol mindent, ami elektromossággal mûködik, javítanak. Sajnos a tunerünkrõl, amit használtan vettünk St. Martinon indulás elõtt, megállapította, miután mindenfélét kipróbáltak vele Dénessel, szóval megállapította, hogy villámcsapás érte, nem tudja megjavítani... A hírtõl rossz kedvünk lett, gyorsan vettünk egy coca-colát meg egy görögdinnyét. Este késõn még megnéztünk a kokpitban egy utcán vett filmet (itt is gátlástalanul :) árulják a még mozikban meg sem jelent vadiúj filmeket) .

Folyt. köv.