Panamaváros, a főváros (2011. aug. 21-23.)
(Minden oldalunkon, ha homályos a fotó, az a böngészőtök beállítása miatt van. Zoomoljatok ki kicsit, mert úgy adja az általam tervezett valódi nézetet. Nálunk pl. a Firefoxban 80%-ra van kicsinyítve.)
2011. aug. 21.
Ma a fővárosba, Panamavárosba utazunk. A coloni buszpályaudvaron a meggazdagodás reményében mindenki sorsjegyeket vásárol. A népviseletükbe öltözött kuna asszonyok is.
Express busszal utazunk, a jegy 3.15 $ fejenként. A sztrádán egy katona megállítja a buszt, és ellenőrzi a helyiek igazolványait. A mi útleveleinkre nem kíváncsi. Jön egy erős zápor, és abbahagyja az ellenőrzést... Mehetünk tovább.
Méder Áron honlapján olvastuk, hogy még Carinás utazása alatt a Marparaiso Hotelben szállt meg, amikor kirepült hozzá akkori barátnője. Colonban utánakerestünk az interneten, és a hely jónak tűnt árban és fekvésben is. Azért kinéztünk még pár másikat a közelben, just in case. Szerencsénkre volt hely, 33 $ / éj, mi két éjszakát fogunk maradni. Az árban benne van a reggeli is. Van a szobában légkondi, egy hatalmas ágy, wifi és fürdőszoba. Jólesik a hűvös a kinti 100 fok után, de a tusolás után nem maradhatunk, alig van így is időnk, hogy megismerjük a fővárost.
A hotel jó negyedben van, és most nem csak a tiszta, rendezett utcákra, szép épületekre gondolok. Pár perc séta után már a Csendes-óceán partján nézzük a kilátást. A modern, felhőkarcolókat se nélkülöző városrészre is tökéletesen rálátunk, és az estét majd közöttük andalogva fejezzük be. Bevallom, megleptek a felhőkarcolók. Ha nem lenne a Panama-csatorna, most egyet se látnánk itt, és mi se lennénk itt...
A sétányon egyik irányban a felhőkarcolókhoz, másik irányban az óvárosba juthatunk. Először az utóbbit nézzük meg.
Van itt minden, amit az ember egy óvárostól elvár. Szinte egymásra boruló épületek a szűk sikátoros utcácskákban, lepukkantak és rendbeszedettek, régi templomok, árusok, éttermek. És mindez az óceán partján.
Kuna asszonyok molái. Hogy hogyan készülnek, arról már írtam az egyik San Blas-szigeteki beszámolónkban.
A helyi jégkását mindenképp meg akartuk kóstolni. Reméltük, hogy nem lesz a víztől hasmenésünk. Nem lett :)
Az óvárosból sétáltunk volna tovább az egyik utcán, de megállított egy fegyveres katona. A beszélgetés nagyon udvariasan zajlott le.
- Turistáknak nem ajánlott errefelé menni.
- Miért, mi van errefelé?
- Lakónegyedek, de turistáknak nem biztonságos.
- Ha nem gond, mi mégis szeretnénk továbbmenni.
- Rendben, de a saját felelősségükre.
- Oké.
Az óvárosban alig láttunk helyieket, kivéve az árusokat, és persze akadt néhány turista. Valószínűleg a többiek sziesztáztak. De itt volt élet. Az utcán, a házak előtt élték életüket a helyiek. Most épp ücsörögtek. Végre találtunk egy szupermarketet, na ez is tele volt emberekkel. Kellemes hűvös volt bent, nem nagyon akartunk visszamenni a hőségbe. Vettünk valamit éhségűzőnek, és leültünk egy közeli parkban megenni. A helyiek táblajátékokat játszottak a padokon, a füvön ülve. Jól megfértünk közöttük. Innen tovább eljutottunk a bevásárlóutcákba, amik tele voltak üzletekkel, kajáldákkal.
Még nincs egy hete, hogy megismertük a San Blas-szigeteken a kuna indiánokat. A kuna nőkkel a népviseletük miatt nem bírunk betelni. Idegenül és színfoltként hatnak ebben a környezetben. Alig várom, hogy összefussunk velük, bárhol sétálunk.
Panamvárosban hasonlóan érezzük magunkat, mint a Dominikai Köztársaság fővárosában, Santo Domingo-ban vagy a kolumbiai Cartagenában. Bár kulturálisan mindkét hely sokkal többet nyújt Panamavárosnál, ezt most nem bánjuk. Nem lenne időnk múzeumokat, kiállításokat nézni. Holnapután hajnalban repülök haza Álmihoz.
2011. aug. 22.
Reggel a sétányon megyünk egy darabig, hogy a halpiacot megnézzük, de már locsolnak fel. Keselyűk falatoznak a reggeli halászat maradványaiból:
Látszólag jól megférnek a pelikánokkal a lámpaoszlopokon.
Kerülővel egy nagyon lepukkant negyeden megyünk keresztül az óváros felé.
Az óvárosban találunk egy üzletet, ahol a Kolumbia és Panama határán fekvő Darien esőerdőben élő Wounaan és Emberra indiánok munkáit lehet megvásárolni. Nagyon tetszenek, különösen a színeik. A kiadványt gyorsan átolvasom, írnak benne a színek előállításáról. Mind a természetből nyert: fakéregből, gyökérből, egyéb növényi részekből.
Voltak itt panamakalapok is, különböző minőségűek. Ami rajtam van az 30ezer Ft.
Dénesről is készített itt Attila (a floridai Marathonból) egy képet, amikor már átkeltek Dragonwinggel a Panama-csatornán.
Pár sor a panamakalapról a wikipédiából kiollózva: "A pálmalevelekből készült panamakalap valójában nem Panamából, hanem Ecuadorból származik. A panamakalap elnevezést onnan kapta, hogy Theodore Roosevelt a Panama-csatorna építkezését 1904-ben meglátogatta, és az erről megjelent újsághírek fotóján panamakalapot viselt." További érdekességek még róla: https://hu.wikipedia.org/wiki/Panamakalap
Az üzlet közelében van az a templom, aminek a színarany oltára úgy menekült meg Henry Morgan és kalózainak 1640 körüli támadásától, hogy azt a lakosok feketére festették a támadók érkezése előtt. Mivel felgyújtották a várost, nem sok maradt belőle. A templomot is újjá kellett építeni, így ma ez a legrégibb temploma a városnak.
Ebédre egy gyümölcsárustól vettünk friss gyümölcsökből, papaja, ananász, mangó, banán, előttünk elkészített gyümölcstálat. Ebben a nagy hőségben nem kívántunk mást.
Panamai rendszámtáblákat is fotóztunk, bár egyáltalán nem érdekesek:
Egy másik fajta indián törzs női viseletét is sikerült az utcákon lefotóznunk:
Vacsorára beültünk az egyik szellős étkezdébe, ahol helyben gyúrt, frissen sütött Hawaii pizzákat ettünk, friss ananásszal megpakolva. Előttünk facsart narancsokból készült 100 %-os narancslét kaptunk hozzá. Már tegnap rátaláltunk erre a helyiek által népszerű és olcsó helyre, és ma is ide jöttünk vissza, mert ilyen finom pizzát még nem ettünk, és az a narancslé! Dénes majd ide jár étkezni, amikor Dragonwinggel átjut a Panama-csatornán, és lehorgonyoz Panamavárosban, hogy felkészítse a hajót a csendes-óceáni kalandjára.
Utolsó éjszakánk együtt, ennek is el kellett jönnie...
2011. aug. 23.
Hajnali 4.45-kor keltünk, 5 után leintettünk egy taxit, Dénes lealkudta 15 dollárra a viteldíjat a reptérre. Három repjegyem volt. Az első Miamiig szólt, a második M-ból Berlinbe, a harmadik B-ből Budapestre. Mind különböző légitársaságok gépeire. Így volt a legolcsóbb hazajutni. Ez okozta a bajt. Mivel így Miamiban nem transitban leszek, ami csak akkor lennék, ha tovább is ugyanazzal a légitársasággal repülnék, így be kell jelentkeznem az USA-ba. Ez pedig vízum nélkül nem megy. Így nem akartak felengedni a gépre. Végül mégis felengedtek, mert eszünkbe jutott, hogy az ESTA, amivel annak idején, 2010 januárjában kirepültünk az USA-ba, két évre érvényes, de egy alkalommal csak 3 hónapot lehet vele az USA-ban tartózkodni. Aztán el kell hagyni az országot, és visszarepülve megint maradhatunk vele 3 hónapot. Mivel csak 2012-ben jár le, még beutazhattam vele az USA-ba. 7.58-kor felszáll a gép, és 11.58-kor, menetrend szerint megérkezik Miamiba.
A gépem időben érkezik, de az Irén hurrikán miatt nagy a zűrzavar, nem engednek minket leszállni. Átküldik a gépünket egy másik floridai reptérre. Még nem izgulok, mert direkt úgy vettük meg a következő repjegyet, hogy 5 órám legyen az átszállásra, just in case. Hát most jól jön ez az öt óra, de miután már 3 órája várunk ezen a reptéren, kezd a nyugalmam szertefoszlani. Másoknak körülöttem már elmentek a tengerentúli járataik, legalábbis azt hiszik, mert információt nem kap a repülőnk senki járatáról. Ők már aszpirint is kapnak a stewardess-től a narancslé mellé, én még az itallal beérem. Ennivalót is kapunk, csak ne pánikoljunk.
16.30-kor megy az Air Berlin járatom Berlinbe, és a gépünk végül 15.30-kor leszállhat Miamiban. Rohanás az Immigrationhoz, ahol vagy beengedik az utast az USA-ba, vagy visszafordítják. Nem érdekelnek a hosszan kanyargózó sorok, az egyik élére rohanok, kérem engedjenek, mert megy a gépem 45 perc múlva, és már jön is az ujjlenyomat-vizsgálat, az útlevél-ellenőrzés és a kérdezősködés. Nagyon be vagyok pánikolva, mert ha lekésem a gépem, nem tudom mit csinálok, nincs nálam elég pénz, csak annyi, hogy egy éjszakára szállás, és közben elérni telefonon Attilát Marathonban, és tőle segítséget kérni. Ha ő nem elérhető, akkor meg Dénesnek e-mail, aztán várni, hogy repjegyet vegyen a neten, és azt itt kinyomtatva, hazarepüljek.
A tisztet kérdezem, tud-e segíteni, hogy az Air Berlint értesítsék, hogy itt vagyok, ne szálljon fel a járat nélkülem. Nem, nem tud segíteni. De miért nem érkezem időben? Erre kínosan nevetve előadom, hogy már 5 óraja itt a gépem, de a hurrikán miatt nem engedték leszállni. Sok szerencsét kíván a gép eléréséhez, és már mehetek is, szerencsére be az USA-ba, és nem vissza Panama City-be.
Az Immigration után rohantam a csomagokat felvenni. Ismertem tavaly januárról a járást. Na persze, hogy nem voltak még ott, és úgy döntöttem hagyom a csudába, mert nem érnek annyit, hogy lekéssem a gépet. Persze nem olyan könnyű egy csomagot csak úgy otthagyni...
Mindenkit megvizsgálnak a csomagfelvevő elhagyásakor, szóval itt is sorok, én itt is az élre török, elnézést megy a gépem, és elszólom magam, hogy még a csomagjaimat is itthagyom, nincs időm várni rájuk. Huhhh. Ez azonnal nemzetbiztonsági ügy lesz, kapok egy kísérőt, aki közli, hogy nem hagyhatom itt a csomagom. És hiába a gépem, hogy mindjárt elrepül nélkülem, én várok a csomagjaimra a katonai kísérőmmel. Közben beszélgetünk, elpanaszolom, hogy szörnyű, hogy senki se tudja nekem az Air Berlint elérni, hogy közöljék velük, itt vagyok, rohanok hozzájuk, ne szálljanak fel nélkülem. Közben kérdi a katona, merre jártam, mit csináltam, mi van a csomagokban. Aztán vitorlás szakszavakat kérdez tőlem angolul, hogy lássa, tényleg nem hazudok. Megvannak a csomagok, átnézi, jó utat és sok szerencsét kíván.
Kiértem, most indul a futás a hazajutásomért. Szerzek egy kocsit, rá a csomagok, és mint az őrült, vágtatok a reptéren át, ráordítok hivatalos ruhába öltözöttekre merre van az Air Berlin check-in pult. Segítenek, rohannak mellettem, és közben mondják merre, mennyi még. Rendesek, nagyon hálás vagyok nekik. Perceim vannak már csak a gép felszállása előtt, amikor odaérek a check-in pulthoz. Ott derül ki, hogy a hurrikán miatt az én gépem is későn fog felszállni. Még vagy két óra múlva. HUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUhhh, sok hűhó, semmiért. Még fiatal vagyok, pillanatok alatt megnyugszom. Berlinből Budapestre is hagytunk sok időt, mert ott át kell utaznom a városon egyik reptérről a másikra. Na meg onnan már egyszerűbb hazajutni is. Nem választ el egy óceán Álmitól. De elérem Berlinben is a csatlakozást, izgalommentes városnézéssel egybekötve.
Közben Dénes visszabuszozott Colonba Dragonwingre, és megkezdte a készülődést a csatornaátkelésre.