Martinique, St. Pierre és a Mount Pelée vulkán, 2018. márc. 10-12.
(Minden oldalunkon, ha homályos a fotó, az a böngészőtök beállítása miatt van. Zoomoljatok ki kicsit, mert úgy adja az általam tervezett valódi nézetet. Nálunk pl. a Firefoxban 80%-ra van kicsinyítve.)
márc. 10. Fort de France - St. Pierre (17 tmf)
Felriadtam az álmomból, mert úgy éreztem, mintha víz loccsant volna a lábamra. A víz valóságos volt, és most meghallottam, ahogy a láncunk koppan a fedélzeten. Hány óra lehet? Újabb fröccs jött be a nyitott ablakon. "Dénes, hagyd abba, jön be a víz!" - kiáltottam. Talán meghallja kint a szélben a cérnahangomat.
Már egy hónapja van a vízben a horgony és a hozzáfűzött lánc, amire mostanra zöld szakállak nőttek. Dénes apránként felhúzott a láncból egy adagot a fedélzetre, és lesúrolta róla a zöld nyálkát, miközben locsolta rá a vödörből a sós vizet. Csak épp elfelejtette előtte lehajtani az orrkabin nyitott tetőablakát.
Becsuktam az ablakot, kivittem a lepedőket száradni, aztán az orrba mentem "megköszönni" Dénesnek az ébresztést és a lepedőmosást. "De legalább gyorsan kipattintottalak az ágyból" - szórakozott rajtam.
Már nem lehetett visszabújni. 6.30 volt, és mi nemsokára indulunk. Január óta rágtam Dénes fülét, hogy amíg várjuk a gázkart, vitorlázzunk át St. Pierre-hez, és túrázzunk fel újra a Mount Pelée vulkánhoz. De Dénesnek nem volt hozzá semmi kedve. Hét éve már voltunk ott, és a tűző napon kellett a tengerszintről 1397 méterre felmászni, aztán egy másik irányban le. (Akinek nincs ideje, vagy kedve ennyit túrázni, az bérelhet autót, és az első 700 méter szintemelkedést megteheti azzal, és fent a kráternél is opció, hogy felmászik-e a perem legmagasabb csúcsára, 1397 méterre, vagy sem.) Most, hogy lemondtunk a gázkarról, és elindulunk észak felé, St. Pierre útba esik. És a Mount Pelée is :-) "De csak, ha felhőben lesz a hegy, csak akkor" - volt a válasz. Reméltem, hogy ha odavitorlázunk, akkor azért felhő így, felhő úgy, csak megmásszuk.
7.45-10.45-ig vitorlázunk. Kellemes a szél, 5.8-6.4 csomóval haladunk a védett vízen a parthoz közel. Húzzuk a csónakot és a csalit, ami állandóan beleakad újabb és újabb moszatmezőkbe, és le kell róla szednünk. Sziszifuszi munka. Nagy nehezen visszahúzom, miközben kapaszkodok a billegésben, mert a hullámok ütemesen mennek át a hajó alatt, és jó esetben csak csupa zúzódás lenne a testem, ha nem tenném. A rosszabb eseteket pedig hagyjuk is! Persze a kis csalihal mindig beleakad horgostul a magunk után húzott dingibe, de valahogy kiakasztja Dénes. A moszatok jó erősen ráakadtak, azt is leügyeskedi, mert nekem nem megy, és aztán kezdődik elölről az egész. Mire leülök a helyemre, már ráakadt a következő adag. Egy darabig bírjuk idegekkel, mert nagyon szeretnénk frissen fogott halat enni, de nincs szerencsénk. Abbahagyjuk.
Közeledve St. Pierre-hez, látjuk, hogy a nyílt vízen halászcsónakok vannak egykupacban, és két katamarán is köröz körülöttük. "Ott vannak a halak, menjünk oda!" - könyörgök Dénesnek, de ő már szeretne megérkezni, helyet szerezni. Csak egy keskeny sáv húzódik a part mentén, ahol még normális a mélység a horgonyzáshoz. És amit a távcsövön át lát, nem túl biztató. Nem érdekli már a hal, csak hogy legyen helyünk ebben a sávban.
A Mount Pelée vulkán és St. Pierre:
Jól emlékszem a helyre, aminek a felidézésében segített a hajónaplónk. Kétszer is jártunk itt Bukdács úrral. Tudom, hogy hol horgonyoztunk, tudom mi hol van a parton. Lelkesít a visszaamlékezés, a fülig érő szám be nem áll, míg Dénes kicsit ideges, hogy hol dobjunk horgonyt. Szerencsére elmegy két hajó is, így felszabadul egy nagy terület épp ott, ahol 7 éve Dominicáról jövet lehorgonyoztunk. De már See Ya el is foglalta a parthoz közelebbi helyet.
Az angol párt St. Lucia (Rodney bay) óta ismerjük, ahol mögöttük álltunk. Itt vannak már pár napja, mostanáig másik helyen álltak, de ott mindig készenlétben kellett lenniük, mert az egyik szomszédjukkal mindig egymásnak fordultak, és most, hogy látták, hogy végre felszabadult itt a hely, gyorsan átmotoroztak ide.
Sorra érkeznek az újabb hajók, és mindenki bajban van, senkinek sem sikerül az első horgonyzásra megfelelő helyre állni. Elmotoroznak, ledobják máshol a horgonyt. See Ya is, mi is védjük a köztünk lévő területet, azaz közösen elküldünk mindenkit, aki közénk készül horgonyt dobni, mert bár elsőre elégnek látszik a hely, amint beáll valaki, és a hajók forgolódni kezdenek, ütközne velünk vagy See Ya-val. De belátják, és új helyet keresnek. Mindenki, aki jön, egyre távolabb kerül a településtől, a dingidokktól, és egyre nagyobb mélységbe kénytelen horgonyt dobni.
Dénes lemerül 18 méterre, megnézni a horgonyt. Amikor visszajön, felkiált hozzám: "Ezt soha nem találod ki, mit találtam a horgony mellett!"
Tippeltünk Álmival mindenfélére, de egy 3 kg-os kézisúlyzóra, hát arra tényleg nem számítottunk :-)
- Még nem nőtt rá semmi, nagyon tiszta. Nemrég eshetett be egy hajóról. Kéred?
Hát persze, hogy kértem. Hét éve egy kalózsapkával tért vissza a horgonynézésből. Akkori ittlétünkről, a vulkánról, a túráról ebben a beszámolóban írtunk. Ezt a beszámolót olvastuk el tegnap, mert ez most az útikalauzunk erre a helyre :-)
Míg elkészítettem a finom ebédet (párolt brokkoli sült szalonnával, reszelt sajttal, főtt tésztával, nyers répával), Álmiék kicsit sznorkeleztek a kristálytiszta vízben. Eddig 12 méterre merült le Álmi. Hogy gyakoroljon, és ez a tiszta, átlátszó vízben az élvezetes, mondta neki Dénes, hogy menjen le a lánc mentén addig, amíg a láncon a 11 méteres jelölést nem látja. Dénes ment vele, Álmi elérte ezt a pontot, aztán ment tovább. Dénes követte, és lemerültek a horgonyhoz 18 méterre. Amikor Álmi feljött, úgy érezte, mintha a szeme kicsit beljebb lenne a szemüregben. Sajnos nem tudta, erről még nem beszéltek Dénessel, hogy ilyen mélységben már levegőt kell fújni az orrán keresztül a búvárszemüvegbe, hogy kiegyenlítse a ránehezedő nyomást.
Örültünk az új rekordnak, Álmi meg különösen annak, hogy a brokkolit lecserélhette savanyú uborkára. Erről meg kiderült, amikor unalmában az üvegre ragasztott címkét olvasta, hogy magyar. Nem lepett meg, mert Franciaországból érkeznek a Leader Price nevű üzletláncba a termékek, ahol ezt is vettük.
Kilátás a hajónkról:
Milyen kevés kell, csak egy kis fehér-kék festék a házon, és máris a görög szigetekre repülünk gondolatban:
Kis szieszta után kieveztünk a fekete homokos partra, a kis parkoló mellé, ahová hét éve is. Akkor még volt a parton egy nagy homokdomb, arról csúszkált le hason Álmi, és ott folyt be mellette a tengerbe a településről a szennyvíz. Most nem volt lefolyó, nem volt homokdomb. De a kis parkoló és az árnyékos bódé a padokkal még ott volt. És nyilvános WC is mellette. Erre nem emlékeztem. És a parkolóval szemben volt egy kávézó, ahol lehetséges volt a be- és kijelentkezés a hajósoknak. Hét éve a tourist office-ban kellett, ami azóta se változott, csak bővült a lehetőségek száma. 5 euro-ba kerül a t. office-ban, és adomány adható a kávézóban.
Ventoso a kép közepétől balra az első hajó (a pálmalevél mellett):
A települést csak a Mount Pelée és 1902-es kitörésének története teszi izgalmassá. Erről már írtunk a 7 évvel ezelőtti beszámolóban. A vulkán elpusztította a sziget központját, virágzó városát, St. Pierre-t, megölte lakosságát, elégette az öblében horgonyzó hajókat. Fort de France település ennek a kitörésnek köszönhette hirtelen felemelkedését, míg St. Pierre-nek 20 évébe tellett, hogy újra lakható településnek nyilvánítsák. A romok egy része ma is látható, ezeket újra bejárjuk a parton. A színház, pontosan mellette a börtön, lejjebb az erőd és a kaszárnya falainak maradványai még állnak. A templomot átépítették.
A Mount Pelée, ami elpusztította az egykor virágzó várost:
A szellő se fújt az utcákon. Dénessel a melegtől nem bírtunk magunkkal mit kezdeni. Untuk a romokat, míg Álmi felvillanyozva futkosott ide-oda a tágas termekben, falakra szaladt fel, falakról ugrált le. Ez van, amikor kinő a gyerkőc a közjátszóterekből. Keres magának saját játszóteret.
A közparkban, a templom mögött, hatalmas mangófák állnak, alattuk a fűben sok lepottyant, érett mangó hever. A legtöbb sérült, és a hangyák már birtokba vették. De Dénes talált négy épet, amit elvittünk a hajóra. Mind érettek és igazi mangóízűek. Ilyet csak itt lehet enni, ahol terem.
Lefekvéskor visszavágytunk Fort de France-ba. A kéthónapi billegés után már természetesnek tűnt, hogy itt is billegünk, de ott volt legalább éjszakára pihenő. Itt nincs. Ki kell magunkat támasztani alvás közben, mert ide-oda lökdösi a testünket a hullámzás.
márc. 11. Túra a Mount Pelée-re
Ahogy hét éve, most is vasárnapra jutott a túra. Akkor azt mondták, hogy vasárnap nincs busz Precheur felé, most azt, hogy van, de nagyon ritkán. Ahogy hét éve, most is korán indultunk, 7.15-kor már a parton voltunk, és stoppoltunk Precheur-be. Féltünk, hogy hármunkat, így, hogy Álmi már nem egy kisgyerek többé, fel se vesznek. Nagyon kevés kocsi ment arra, de szerencsére felvett egy fekete férfi. 8-kor már a tengerpartról a Mount Pelée felé kanyarodó betonúton kezdtük meg az első 700 méteres szintemelkedést. Ez kb. egy 8 km-es szakaszt jelentett a megművelt kertek mentén a parkolóig, ameddig kocsival is fel lehet menni. A férfi mondta, hogy csak kocsit vált, és jön fel a kertjébe, ahol van néhány állata is, és majd útközben felvesz minket. De nem találkoztunk vele többet.
Álmit hét éve még motiválni kellett, többször megálltunk, hogy játszhasson, megnézzen ezt-azt, mindig valami nagyon érdekeset, mert a kicsik nagyon szemfülesek, olyasmiket szúrnak ki a földön, amiket mi nem. Biztos azért, mert közelebb vannak hozzá méretüknél fogva. Most ilyen nem volt, csak le akarta stoppolni az összes, kocsival elhúzó turistát. Az napos és izzasztó és unalmas emelkedőt azzal dobta fel Dénes, hogy bizonyos időközönként bekapcsolta a GPS-t, és tippelnünk kellett, hány méter magasan járunk.
Kerestem valami ehető gyümölcsöt az út szélén, de nem volt semmi. A kertek szépen megművelve, mint hét éve, beültetve a mi kertjeinkben megszokott zöldségekkel. Persze itt kiegészült a dasheennel (callaloo), yam gyökérrel, cassavával. Éretlen mangó, papaya, citrom és narancs lógott a kerti fákról, néhol láttunk csenevész banánpálmát banán nélkül. A kókuszok elérhetetlen magasságban zöldelltek, sárgállottak. A guavafákon már nem volt egy guava se. Ezt szerencsére ettünk Fort de France-ban, mert egyik sétaútvonalunkon volt egy fa, amin folyamatosan érett, mindig tudtunk szerezni pár szemet.
Végre felértünk az ösvényhez - 700 szint már a múlté -, aminek La Grande Savane a neve, és azonnal begóniák, vad orchideák fogadtak az erdőben. Dénesnek hála, hogy most a képernyőn is gyönyörködhetünk bennük:
Ez még a kényelmes szakasz:
Aztán bekeményített az ösvény,
és hogy Dénes kapjon valami jót, ha már volt olyan kedves, és mégis eltúrázott ide velem, lassan beburkolt minket a köd, és lehűlt a levegő is:
Most is elképedek, hogy tudta a pici Álmos a falat kis lábaival ezeket a meredek sziklákat hétévesen megmászni. Egy ilyen kemény túrát végigcsinálni.
Míg fotózunk, utolér egy fehér férfi, beszélgetünk kicsit, sokat túrázik a feleségével, részt vesznek teljesítménytúrákon a szigeten, decemberben is voltak egy 57 km-esen, mutatja a pólóján, amit visel. Álmi közben eltűnik a ködben, majd egy kis csúcsról kiabál le hozzánk.
1329 méteren van egy kis menedékház, mellette van ez a hegyi pálma. Bársonyos moha takarja be a halpikkelyes törzsét:
Gyakran látjuk, hogy ennek a pálmának a jellegzetes pikkelyes törzsét is felhasználják a meredek turistautakon lépcsők kialakítására.
Nem emlékszem, hogy hét éve is lettek volna ilyen útjelző információs karók. Ez is a menedékháznál van, innen megyünk fel a kráter peremének legmagasabb csúcsára. Meredek, sziklás, csúszós a szitáló esőtől, és kellemetlenül erős szél fúj. Fázunk mindannyian, még Dénes is :-) Szerencsére én hoztam hosszúujjast.
A csúcson, ahonnan menekültünk vissza a süvítő szélből, szitáló esőből, szétfagyva:
Már vissza a csúcsról:
Most is úgy döntünk, hogy NEM Precheur felé megyünk vissza, ahonnan jöttünk, hanem Morne Rouge felé, mint hét éve. Sziklás, meredek ösvényen megyünk lefelé, megnézünk még egy menedékházat, és végre olyan 13 óra körül leérünk l'Aileron parkolóig (800 m magasan). Már nagyon elegünk volt a meredek lejtésből. Csúszós, sziklás terepen mindig rosszabb lefelé, mint felfelé.
Piros begónia:
Csak a mosdót használjuk a parkolóban, ahol találkozunk a francia férfival. Ők kihagyták a feleségével a csúcsot, biztos jártak már ott többször is. Picit lejjebb megyünk, és egy esőbeállóban ebédelünk. Tonhalas, zöldséges, tésztás konzervet bagettel. Az esőbeállótól indul egy ösvény L'Ajoupa-Bouillon településre. A Falaise nevű patak medrében megy, sok kis vízesésben lehet fürdeni. Nem fért volna bele az időnkbe, kár, így ha valaha még egyszer az életben eljutunk ide, bár kétlem, kétszer már így is eljutottunk, és nem hiszem, hogy ez megismétlődhet, akkor a Mt. Pelee helyett túrázhatunk ebben a szurdokban (Gorges de la Falaise).
Még kilométereket sétáltunk lefelé a betonon a településig. Útközben szedünk callaloo leveleket, hogy főzhessek callaloo-t.
Nem hagyjuk ki most se a játszóteret, és felmászunk mind a háló tetejére.
Elsőre félelmetes, hogy nem feszesek a kötelek, na és végig látom alattam a mélységet, őrület, hogy a gyerekeknek ez mennyire nem számít, de Álmi azzal, hogy mondja, hová lépjek, hová nyúljak, eltereli a figyelmemet, és már fent is vagyok. Lefelé már nem is értettem, hogy mit paráztam felfelé. Csak hozzá kell szokni.
Sövény begóniából:
Morne Rouge rideg külsejű temploma:
Stoppolunk a település végén, és egy fekete férfi vesz fel, Fort de France-ban lakik. Száguldozó típus, lehagyjuk azokat, akik elhajtottak mellettünk, amikor stoppoltunk. Dénes ereiben megfagy a vér egy-egy ilyen előzéskor. 16 órára újra St. Pierre főterén ücsörgünk a mólónál, és néhány perc múlva már a vízben áztatjuk le magunkról a sarat és az izzadságot. Köszönöm, Dénes, hogy vállaltad a mai túrát!!!
márc. 12. még egy nap St. Pierre-ben
Ma végre fény derült a rejtélyre, ami már Fort de France óta foglalkoztat minket. Gyakran riadunk fel arra éjszaka, mintha valami nekiütődött volna a hajótestnek az orr tájékán. Ilyenkor kimegyünk, szétnézünk, de nem látunk még egy úszó farönköt sem. Ma éjjel Dénes megint arra riadt, hogy valami nekicsapódott a hajónak. Kiment, megvilágította a vizet, és egy ca. 25 centis repülőhal feküdt kábultan a vízen, de aztán lassan magához tért és elúszott.
Reggeli után kicsit lehűlt a vízben Dénes, és látta, hogy tele van halpikkelyekkel az a rész, ahol éjjel nekiütődött a hal. Lehet, hogy máskor teknősök is nekünk jöttek. Mindenhol vannak a vízben.
Dénes délelőtt kijelentkezett Martinique-ről a kávézóban. Aztán sznorkelezés. Vannak medúzák, vagy csak a csípős csápjaik, mert mindannyiunkat megcsípnek. De most nem olyan durván, mint pont itt hét éve Álmit. Rengeteg lionfish is van a vízben, ezek azok a gyönyörűségek, amikkel a Vörös-tengeren találkoztunk először, és ott honosak, de a Karib-tengeren semmi keresnivalójuk nem lenne, erről már többször is írtam, pl. legutóbb a Grenadine-oknál.
Van néhány nagyon színes papagájhal a kevéske korall körül, míg a hatalmas vörös tengericsillagokból, amikkel a Bahamáktól kezdve a San Blas-szigetekig mindenhol találkoztunk, sok hever a homokon. Több feketepöttyös kígyóangolnát is láttunk. Velük például életünkben először itt találkoztunk hét éve St. Pierre-nél :-) Ez is, a lionfish is rajta van a Grenadine-oknál készült videónkon.
A település határánál van egy kis homokos strand, ahol észrevettünk egy táblát: Manman Dlo vízalatti szobor. Megkérdeztük róla a helyieket. Kiderült, két vízalatti szobor is van a strandhoz közel ugyanattól a szobrásztól. Egy-egy sellő. Manman Dlo 2004-es, Yémaya 2016-os. Dénes elúszott megkeresni, de mondta, hogy alig kivehetőek, nem olyan látványosak, mint Grenadán a vízalatti szoborpark. Így mi meg se néztük Álmival.
Ebéd krumplis callaloo és húskonzerv.
Délután még átmozgattuk magunkat a parton, megtudtuk, hogy a szomszéd településen, Le Carbet, az óriási vízicsúszdapark zárva (ide még elmentünk volna szívesen), így holnap tényleg indulunk tovább észak felé a következő szigetre, Dominicára. Kíváncsiak vagyunk, hogy fél év alatt mennyire tudták helyrehozni a Maria utáni óriási károkat. Szeptember 18-19-én Maria hurrikán 5-ös erősséggel (260 km/h) ütötte a szigetet. Mi ekkor már Carriacou-n, biztonságban Mariától, rajzoltuk be a navigációs térképünkre a hurrikán útját a NOAA hurrikánközpontja által megadott legfrissebb koordináták alapján. Az amerikai Puerto Rico-t is épp ennyire sújtotta Maria, és emlékszem, hogy akkor a hírközlés szinte kizárólag csak vele foglalkozott, az itteni tudósításokat nézhettük az interneten.
Mi most Dominicán leginkább a túralehetőségek miatt szeretnénk kicsit elidőzni. Olvastuk Fort de France-ban, hogy Martinique pl. azzal segít nekik, hogy eszközöket, önkénteseket küld a dominicai turistautak helyreállításához. Ez így elsőre milyen hülyén hangzik, de ha tudjuk, hogy sokan ezek miatt az ösvények miatt látogatnak ide, akkor már nem is olyan utolsó a listán ezeknek az utaknak az állapota.
A Mount Pelée mai, napfényes arca:
