Dominica, Boiling Lake és Valley of Desolation (UNESCO világörökség)
A forrongó tó és a pusztaság völgye
(Minden oldalunkon, ha homályos a fotó, az a böngészőtök beállítása miatt van. Zoomoljatok ki kicsit, mert úgy adja az általam tervezett valódi nézetet. Nálunk pl. a Firefoxban 80%-ra van kicsinyítve.)
Dominica talán legizgalmasabb természeti látnivalói a vulkáni utóműködés hatására forrásban lévő tó, és a füstölgő, záptojásszagú völgy. Hét éve Dénes és Álmi már eltúráztak ide, az akkori beszámoló és a fotók arról a túráról ITT.
2018. márc. 16. Hét évvel később
5.45-kor mindannyian a csónakban. Fél óra múlva már a botanikus kert bejáratánál várunk dr. Redre. 6.35-re ígérte, de késik. Jön egy kisbusz, egy darabig egyezik az útvonala a miénkkel. Dénesék mennének, én nemet mondok. A sofőr beleegyezően bólint. Az asszony szava parancs, mondja Dénesnek búcsúzóul. Hamarosan befut dr. Red, Bruce Willis kreol változata. Kórházba kellett vinnie valakit, azért késett. 4 EC / fő a jegy Laudatba (400 ft). Útközben még felveszünk néhány utast. Hipermeredeken szerpentinezünk felfelé, egy helyen útépítés folyik, mert ráomlott a hegyoldal az útra, de mostanra már járhatóvá tették. 7.10-kor a hegyi faluban.
Nemrég vendégünk volt a hajón egy orosz orvos. Dénessel, ami orosz szó, szókapcsolat, mondat, ragozás, dal, bármi az eszünkbe jutott, azt rázúdítottuk. Álmi akkor már megnézte a filmjeink közül a Red-et és a Red 2-őt. Mondta nekem, hogy a Red 2-ben van egy jelenet a Kremlben, ahol oroszul kell megszólalnia az amerikai nőnek. Leírta, ahogy hallotta kiejteni, megtanultam, aztán másnap reggel ezzel köszöntöttem a vendégünket: gázszivárgás, jönnek a szerelők. Nagyot nézett, megismételtem, aztán kitört belőle a nevetés. "Red!" - kiáltott fel.
Dr. Red lehet, hogy külsőre kicsit Bruce Willises (ő játszotta Redet), de a beceneve inkább a bőrbetegségének köszönhető, a piros foltos bőrének.
Húsz perc séta még a Boiling Lake-hez induló ösvény kezdete. Itt áll a Visitor Center épülete, ilyen korán még zárva. Néhány lépéssel alattunk kanyarog a Titou patak szurdoka (Titou Gorge). Állítólag van benne egy-két kisebb vízesés, és azt olvasta Dénes a neten, hogy canyoningozni is jönnek ide.
Az esőerdők egyik gyakori virága több színben is előfordul, mai első fotónk a rózsaszín változatáról, a pink gingerről készült (nincs köze a gyömbérgyökérhez, amit sokan kedvelünk):
Az ösvény kezdetén egy nagy táblán néhány figyelmeztetés áll, pl.: 10-nél később ne indulj el, minimum 3 óra az út egy irányba, erősen ajánlott vezetőt fogadni. Jön két férfi, a vízierőműnél dolgozhatnak. Köszönünk nekik, ők is nekünk, de még hozzáteszik, hogy kötelező vezetőt fogadni. Eleresztjük a fülünk mellett. Biztos jót akarnak, azt nem tudjuk eldönteni, hogy nekünk vagy egy túravezetőnek. Persze a hely, ahová készülünk, nem veszélytelen, és lehetünk akár zöldfülű, edzetlen turisták is. Dénes Crocs papucsa simán ezt sugallja. De ahogy haladunk előre, úgy nő a magabiztosságunk.
Az ösvény rendkívül karbantartott, profin kilépcsőzve, ami sáros időben igazán segítség. Maria hurrikán után alaposan eltakarították a kidőlt fákat, és lemetszették az útra ránövő növényeket. Elvéteni lehetetlen. Egyértelmű, hogy prioritást élvez a dominicai túraösvények között a látnivalói miatt.
Félórás monoton lépcsőzéssel indítunk felfelé, majd lejtés egy patakhoz (Breakfast River), átkelés a patakon, meredek emelkedés a gerincre fel a legmagasabb pontig (Morne Nicholls, 950 m). Patakzik rólunk a sós izzadtság. Az ösvény végig kilépcsőzve, de a lépcsőfokok a legtöbb helyen olyan meredeken követik egymást, hogy még Dénesnek is jól fel kell emelnie a lábát. Álmi 7 évesen a pici lábaival, hihetetlen, hogy végigment itt és a többi részen is oda-vissza (lefelé ez sokkal kényelmetlenebb). Szerencsére nincs gond a térdünkkel, jólesik (nekem legalábbis) a lépcsőzés.
A gerincről végre láthatjuk a két célpontot: balra fönt a Boiling Lake, a forrásban lévő tó gőzölgése, jobbra lent a Valley of Desolation, a pusztaság völgye fortyogó patakokkal, kénes kigőzölgésekkel. A fotón ez utóbbi nem annyira látszik, inkább csak a pusztaság, a növényzet hiánya.
Haladunk tovább a gerincen, de már lejt az út, míg végül elérjük azt a pontot, ahol elindul balra le az ösvény. Ezzel túl vagyunk az út könnyebbik részén. Most jön az izgalmasabb szakasz. Leereszkedünk a pusztaság völgyébe. Sáros sziklákon mászunk szinte függőlegesen lefelé, a végén kötél is van segítségül, aminek örülök. Végre lent vagyunk a pokoli katlanban a torokkaparó, záptojásszagú (a kén-hidrogéntől), forró kigőzölgések között.
Dénes versenyt indít. Aki a legszebb kristályos ként találja, az kap ma fagyit.
Álmi azonnal megszállott ugra-bugrába kezd a forrásban lévő vízfolyásokon át, hogy minden lyukat átkutasson kénkristályokért. Dénes figyelmezteti, hogy csak óvatosan, mert olvasta egy mandró beszámolóját, aki nemrég elvétette itt a lépést, és a szilárd talaj helyett a forró, puha talajba süppedt a lába, és úgy megégett, hogy 3-4 hónapot töltött itt Dominicán egy kórházban. Kár volt mondania. Addig is tudtam, hogy vigyázni kell, nem most vagyunk először ilyen helyen, de utána nem bírtam elviselni Álmi össze-vissza szökellő látványát. És azt se, hogy a vízgőzzel távozó mérgező gázokat (kén-dioxid, kén-hidrogén) szippantgatja be.
Sok ilyen helyen jártunk már Dénessel, Japán volt a csúcs, de Olaszország volt az első. 1997 nyarán fellopóztunk az Etna két működő kráterének peremére. Nehéz volt feljutni. Mintha egy égbenyúló sóderdomb tetejére próbáltunk volna felmászni. Nem alakult ki összetömörödött anyag a kráterből kilövellt apró kövekből, és mi visszacsúsztunk a lépésünk súlya alatt, velünk együtt a kövek is. Sok időbe telt, míg felértünk a vízszintesebb, szilárdabb peremre. Fönt újabb problémával néztünk szembe. A talaj tele volt parázsló, füstölgő repedésekkel. Mintha lávát láttunk volna a hosszú repedések alatt. Vigyáznunk kellett, hová lépünk, mert a cipőnkön át is éreztük a forróságot. Mázlinkra épp azon az éjszakán egy néhány fős cseh geológuscsapat is felmászott ide, de nekik volt rá engedélyük. Nekik köszönhetjük, hogy a kráterből kirepülő izzó köveket sikerült a sötétben lefotóznunk Dénes orosz Smena gépével. Profi felszerelésük volt, állványról fotóztak, videóztak, mi nem tudtunk semmit akkoriban a fényképezésről. A titok annyi volt, hogy le kellett tenni a gépet egy kőre, így stabilan állt, a kézremegés kiküszöbölve, és amíg tartott egy kitörés, végig lenyomva tartani a zárkioldó gombot. (Ez az a gomb, amit fényképkészítéskor lenyomunk.) Félelmetes volt, ahogy végig röpködtek ki hozzánk az égő, olvadt kövek. Szerencsénkre egy se talált el.
A Valley of Desolation-nek a forró talajon és a záptojásszagú füstölgéseken kívül volt még egy különlegessége. Átfolyt rajta egy kezdetben szanaszét ágazó patak, amiben több helyen forrt a víz. Jól jött volna néhány tojás, megfőztük volna ott helyben a föld hőjében.
A sárga kénes kiválások mellett fehér színű kiválásokkal is találkoztunk. Csak tippem van, hogy mi lehet. A pataknak ettől lett furcsa fehéres-szürkés-kékes színe.
Kristályos kén:
Fehér kiválások:
Barna vasas kiválás:
A továbbvezető ösvényt Maria tájépítész felszámolta. Csúszós, laza törmelékes, meredek kis huplikon kellett oldalazni, miközben alattunk forrt és bűzösen gőzölgött a patak. Beindult nálam a Kata-para: még egy lépés, és belecsúszok ebbe a kopasztóvízbe. Vagy egy füstölgő lyukba.
Egy gőzölgő medence fölött egyensúlyoztam épp, amikor Dénes le akart videózni. Lépjek ide, jöjjek kijjebb, hogy látszódjak én is, és alattam a forrásban lévő medence is. Hogy gondolhatja komolyan? Az életemért küzdök, nem látja?! Álmi, csak most látom a fotón, kicsit másképp kezelte a helyzetet:
Abból a néhány videófelvételből, amiket Dénes készített a fotógéppel, összevágtam egy kis videót. Az internettől függ, hogy mikor tudjuk feltenni Álmi youtube csatornájára (almi.szabo youtube). Ott legalább látszik, hogy forrt Álmi alatt a kis medence vize. A szagokat, a meleget és a szelet sajnos nem tudjuk átküldeni, pedig akkor lenne az igazi.
Ahogy távolodtunk a gőzölgő helyektől, a patak vizének hőmérséklete csökkent. Az ujjammal teszteltem, ez itt már csak fürdővíz-hőmérsékletű volt. Már csak azért nem akartam belecsúszni, hogy ne legyen vizes a cipőm.
Újabb köteles ereszkedés. Itt is elvitte az utat a csuszamlás.
Újra egy kénes pusztaságban, egy másik patak medrében:
Boiling Lake (10.20-ra értünk fel). Az egész völgybe köd ereszkedett, hevesen fújt a szél, szitált az eső, de itt meleg volt, melegített a tó. Nem hoztunk hőmérőt, megelégedtem az útikönyvben írt adatokkal, ami azt írja, hogy a peremén 82-92 fokot mértek. A tó szintje, a kigőzölgések aktivitása pedig állandóan változik.
Jó volt itt megpihenni egy kicsit. Már átfagytam a széltől, kellett egy kis felmelegedés.
Csak Álmi ment le a tó partjára. Vasas kiválás a befolyó patak vizében:
Ez a második legnagyobb aktívan forrásban lévő tó a világon az új-zélandi Frying Pan Lake (Rotorua közelében Waimangu Valley) után. A gőze legtöbbször eltüntette a szemünk elől a tavat.
Ez volt a végső cél, innen visszafordulunk, és végigmegyünk ugyanazon az úton. Egy út visszafelé mindig kicsit más, ezért se bánom, ha nem körtúrát csinálunk. Már nem kellett úgy sietnünk, ismertük az utat, volt bőven időnk szórakozni. Álmiék hét éve ráírták a nevüket a fehér kiválásokkal borított kövekre. Most se akarták kihagyni, és én is csatlakoztam:
Mindenképp akartunk egy langyosvizes fürdőzést is. Ehhez kerestünk medencét. A patakmedret átformálta kicsit Maria, így nehezen találták meg Dénesék azt, ahol szerintük hét éve fürödtek. Ez egy másik. Ez a köteles leereszkedénél van a patakmederben. Amikor ide visszaértünk, egy fekete túravezető ereszkedett le épp a kötélen. Amíg megvárta a fiatal francia férfit és párját, akiket kísért, váltottunk néhány udvarias szót, főleg Mariáról. Mással már nem találkoztunk ezen a túrán.
Ebben csak Dénes fürdött, mert éppen langyos volt benne a víz, és Álmi, aki az erős, hideg szélben, esőben szintén átfagyott, melegebb vízre vágyott. Felfelé haladva kerestünk másikat.
Ez lehetett a hét évvel ezelőtti medence, de most kevesebb vízzel. Ebben már fürdővíz-hőmérsékletű volt a víz:
Akinek ez a völgy az otthona:
Vissza a pusztaság völgyébe, újra parázhatok kicsit a huplikon.
Álmi zsebe tele volt szétmállott kénkristálydarabokkal, kénporral. Volt köztük egy érdekes darab. Aztán Dénes is talált egy egész szépet, így döntetlent állapítottam meg. Mindketten fagyizhatnak.
Kezdődik az utolsó meredek mászás fel a gerincre, aztán még egy óra lépcsőzés lefelé:
14-re a visitor centernél (6.5 óra oda-vissza). Néhány fizetős turistát elhoztak a Titou patakhoz fürdőzni.
Laudatból gyalog indultunk lefelé, mert nem volt fent kisbusz. Az útépítés másik oldalán pillantottuk meg. Minket, gyalogosokat egy idő után átengedtek. Fél óra séta után az utunk beleágazott egy másikba, ezen az első kisbuszt leintettük Roseau felé (3 EC / fő).
A fagyizó után a dingihez sétáltunk. A közelében van egy pékség, ahol tegnap kókuszos sütiket vett Dénes a mai túrára. Annyira ízlett mind3unknak, hogy akartunk még belőle. Pechünkre ma nem sütöttek ilyet, és más kívánatosat se. Holnap vitorlázunk tovább Portsmouth-ba, remélem ott is lehet kapni, és legalább ilyen finomat.
A záptojásszagot képtelenek voltunk kimosni a bőrünkből. Kicsipeszeltük a korlátokra a ruháinkat, hátha kimossa az eső, de mióta itt vagyunk, nem esett Roseau-ban, és ez ma se volt másképp.
Vacsoránk gyorsan elkészíthető sajtos - babos - napolenta szószos spagetti:
A dominicain kívül van még néhány beszámoló az oldalunkon vulkánokról vagy a vulkáni utóműködésekről:
Néhány fotó Japán túráinkból, működő vulkánok, szolfatárák, fumarolák, iszapvulkán: ITT,
A karibi Montserrat szigetén 1995-ben kitört vulkánról és az elpusztított Plymouth-ról ITT
A görög szigetek egyikéről, Nisirosról két kráter szolfatárákkal ITT.
Olaszországban 1997-ben több vulkános helyet is felkerestünk, csak ajánlani tudjuk, fantasztikus helyek. Pl. Nápoly környékén a Solfatara-krátert, itt több érdekesség is van, a Solfatara kempingben lehet aludni (mi ott aludtunk), Vezúv és Pompej is innen könnyen elérhető, aztán Szicíliában az Etna, amiről írtam már fentebb, és sorra a vulkáni szigetek, mint Vulcano a sárbugyogásaival, iszapfürdőjével, a fantasztikus kráterével tele szolfatárákkal, vagy a Stromboli, ahol mi fent aludtunk egy-egy polifómon a kráter közelében, és néztük, ahogy lövelli ki az izzó, olvadt köveket.